Hova tűnik a kapcsolatokból az intimitás és a szexualitás?

A legutóbbi kapcsolatomban megfigyeltem, hogy körülbelül másfél év után, elkezdett átfordulni a megszokások és rutinok oldalára a kapcsolaton belül az intimitás. Azonban mire erre ráeszméltem, addigra eljutottunk mindketten oda, hogy már nem tudtuk mindezt megbeszélni. A baráti körömből és a hozzám érkezők is sokan számolnak be arról, hogy bizony a szenvedély, a szerelem, az intimitás, úgy egy másfél vagy maximum két év után elkezd eltűnni a kapcsolatukból. Hogy ennek mi lehet az „oka”? 

Ahogy én látom az egyik fő ok az, hogy mindkét ember az első évben még maximálisan megpróbál tenni egymásért, figyelmesek és a legjobb formájukat adni. Aztán valahogy szépen lassan kezdenek bele „lazulni” abba, hogy van egy állandó társam, akkor minek is kell nekem bármit tennem? Megszereztem, megvan, úgysem hagy el, mert minden jól van (a felszínen) ahogy van. Aztán elkezdik „ráfogni” mindezt arra is, hogy az élet felőrli az embereket. Ami valójában csak egy KIFOGÁS, arra, hogy miért engedjem el magam, miért ne tegyek meg bizonyos dolgokat. Miért kezdjek el slamposodni a párom mellett, miért kezdek el plusz kilókat magamra szedni és miért nem érdekel már az, hogy valójában mit is mond a párom, és hogy ő valójában mire is vágyik?

Az acces egyik képzésen hallottam, hogy a párkapcsolat napi 24 órás „munkát” vagyis odafigyelést igényel. Nos, a kérdésem az erre hányan vannak vagy vagyunk képesek? Az első év után eljutunk arra a pontra, amit a párom is elkövetett velem kapcsolatosan, hogy ő eldöntötte, hogy ismer engem. Ami abban nyilvánult meg, hogy kialakított egy képet rólam és ő ehhez a képhez állt hozzá. Nem vette figyelembe, hogy én folyamatosan változtam, sőt ez őt néha meg is ijesztette, pontosan azért, amiért ő már nem tett meg magáért és nem volt képes szembe nézni önmagával.

 Az igazi megoldás az-az, amit nem tanultunk meg, de tanulható. Mégpedig az, hogy minden este engedjük el, mindazt, amit a párunkról gondolunk és a vele kapcsolatos összes rossz érzést, gondolatot, bírálatot és ítéletet. Ha képessé válunk arra, hogy minden nap úgy ébredjünk a párunk mellett, mintha most találkoztunk volna először, akkor tud jól működni egy párkapcsolat. Akkor meg tud maradni az intimitás. És ha most valaki azt gondolja, hogy ez fárasztó, vagy fura, stb. Az is egy választás és lehetőség. Hogy rápakolunk a párunkra, minden csomagot és bírálatot, stb. és onnan szemléljük őt, miközben egyre jobban kezdünk távolodni egymástól.

 Ez a kapcsolatom erre ment rá, vagyis ezt a tanítást hozta. Azonban ehhez, mindkét fél döntésére szükség van, én ugyanis „kevés” voltam ehhez. A párom nem volt hajlandó megtenni ugyanezt és azokkal az ítéletekkel, amivel nap-mint nap illetett, folyamatosan mélyen belül megbántott és így jutottunk el addig, hogy végül én is inkább elkezdtem falakat építeni magam köré, hogy ne fájjon. Azonban a falak olyanok, mint a páncél. És kérdem én, milyen az, amikor két ember páncélban próbál egymáshoz közel kerülni és akár szeretkezni? Hát nem hogy vicces, inkább szánalmas! És hányan vagytok így? Hányan próbáltok meg a védekezés falai mögül kitekinteni a párotokra és kapcsolatba kerülni vele? Mit gondoltok fog menni? Te meddig szeretnél még folyamatos védekezésben élni és félni attól, hogy nehogy újra sérüljön a lelked és a tested?

A szexualitás nem az aktus! A szexualitásról, amit gondolunk, az megint csak tele van ítéletekkel és bírálatokkal. A szexualitás, intimitás, egy simogatásnál egy érintésnél kezdődik, és ha ez az érintés olyanná tud válni, hogy ez téged megnyugtat és feltölt szeretettel, örömmel, sokszor ez is elég.  Mit gondoltok, a szeretői kapcsolatok mitől tudnak olyan jól működni addig, amíg szeretők maradnak az emberek? A válasz nagyon vicces és egyszerű. Mert ŐK NEM VÁRNAK EL „SEMMIT” A MÁSIKTÓL, NINCSENEK KÖZTÜK ÍTÉLETEK, SEM BÍRÁLATOK! Egyszerűen csak együtt vannak, pár röpke órára, azért, hogy egymásnak örömet okozzanak.

Nem kezdik el egymást cseszegetni azért, mert nem vitte ki a szemetet, vagy, mert elég tökös férfi, vagy mert felszedett pár kilót! Nem várják el a másiktól, hogy eltartsa, gyereket csináljon neki, vegye feleségül, vigye el nyaralni stb. Mi lenne, ha mostantól úgy élnél a pároddal, mintha a szeretőd lenne? 

Mi lenne, ha így tudnál együtt élni a pároddal, minden elvárás nélkül? Milyen érzés lenne, ha te elengeded az elvárásaidat és ettől a másik látod, hogy megnyugszik és elkezd más szemmel rád nézni? Ha újra tudnátok találkozni, örömmel és játékosan szeretkezni, vagy csak együtt lenni? És a gyerekeitek vajon mennyire lennének hálásak érte?

Ha nem tudod, hogyan tedd meg a kezdeti lépéseket, ahhoz, hogy ezt el tudd érni, akkor várlak sok szeretettel egy egyéni tanácsadáson:

http://www.istarkapuja.com/intimitasrahangolas.html